Reggeli áhítat - Horváth Erzsébet

04_reggeli_a_hitat_3.png

 „Péter pedig kívül állt az ajtónál. Kiment tehát a másik tanítvány, a főpap ismerőse, szólt az ajtót őrző leánynak, és bevitte Pétert. Az ajtót őrző szolgálóleány ekkor így szólt Péterhez: „Nem ennek az embernek a tanítványai közül való vagy te is?” De ő így felelt: - Nem vagyok.” (János evangéliuma 18,16-17.)

Kedves Testvéreim !

 

Van az úgy, hogy nem sikerül elsőre, pedig próbálod, szeretnéd, küzdesz és akarsz, de mégis zárt ajtókra találsz. Lehet, hogy egy számodra fontos ember szívén van az a zárt ajtó, egy rideg szülő, egy elérhetetlen szerelem, egy elérhetetlen álom előtt áll, egy nagy utazás, egy sikeres dolgozat, tele az életünk zárt ajtókkal. S ezek az előttünk bezáródó vagy régóta zárva lévő ajtók a legtöbbször keserűséget szülnek, idegességet, egyre gyötrőbb kérdéseket teszünk fel magunknak: Mit rontok el? Miért nem vagyok elég jó? Miért pont nekem nem sikerül sohasem?

De úgy gondolom, hogy van egy másik lehetőségünk is akkor, amikor az életünk bezárt ajtóit próbáljuk értelmezni. Előnyben vannak azok, akik emlékeznek még arra, milyen volt itt a Kálvin téri koli. Amikor az ablakon lévő rácsok elzárták előlünk a külvilágot. Ha nincs éjszakai portás (márpedig ha volt sem lehetett kimenni akármikor) akkor elég nehéz lett volna kiszökni a rácsokon keresztül.

Aztán látva az éjszakai élet egy-két "jeles" képviselőjét, rá kellett jöjjünk, hogy azok a rácsok nem minket tartanak bent, hanem bizony sokszor a "rossz arcokat" kint. Vagyis a bezárt ajtónak lehet más célja is, mert lehet, hogy éppen téged akar védeni. A bezárt ajtó előtt nemcsak keseregni lehet, hanem újra gondolni, hogy csakugyan a zárt ajtó mögött van-e a helyed?

Van az úgy, hogy Isten bezár előttünk egy ajtót, de csak azért, hogy legyen időnk még egyszer átgondolni, csakugyan be kell-e lépnünk rajta. Még kapunk egy kis időt. Még egyet szusszanhatsz. Aztán amikor az ajtó kitárul, kiderül, hogy jól döntöttünk-e.

Amikor Jézus a Kedrón - pataknál volt, s az őt keresőknek csak ennyit válaszolt: „Én vagyok!”, akkor ez nem Jézus személyigazolványa, hanem az Isten önkijelentése. Erre hátrálnak meg az őt keresők. Kinek is vagyok a követője? Annak, aki erővel és hatalommal mondja, hogy „Én vagyok!”.

S amikor az előbb emlegetett ajtó kitárul, akkor Péter belép, és ami ott történik, hogy megtagadja Jézust, az nem csak egy bizonyos tanítványi botlás, hanem Krisztus elutasítása, amikor önféltésből az Istenre mond nemet.  Mert azoknak akik pusztító szándékkal érkeznek Jézushoz, azoknak ez a Jézusi kijelentés, hogy „Én vagyok!”, egy válasz, egy azonosítás, de ugyanaz a tanítványoknak Jézus istenségének egyik utolsó kijelentése.

Ezzel szemben pedig ott áll az önféltésből – nem egy hadseregnek, hanem – egy szolgáló lánynak mondott válasz: „Nem vagyok!” Vagyis nem hozzá tartozom.

Miért tagadunk? Miért állunk be olyan hamar a sorba? Miért azonosulunk olyan hirtelen a körülöttünk lévőkkel, a kívülről jövő elvárásokkal? Miért nem vállaljuk, hogy nekünk Jézus Krisztus több mint az őt elítélőknek. Miért mondjuk ki rögtön hogy mi nem hozzá tartozunk?

Talán nagyon egyszerűen azért, mert félünk. Mi is félünk. Félünk attól, hogy elveszítjük mindazt, amink van. Féltjük az egzisztenciánkat, a jogosnak hitt véleményünket, sérelmeinket, emberi kapcsolatainkat, azt gondoljuk, hogy valami nagy kárt szenvedünk majd el.

És mindez azért van így, mert még nem értjük igazán, mit jelent a krisztusi élet gazdagsága.

Ráadásul nekünk Jézus sosem ígérte azt, hogy könnyű lesz. Mert a Jézus - követés az egyáltalán nem könnyű dolog. Nagyon kemény, de mégis gyönyörűséges.  Nehéz, mert azt kérte, hogy aki az övé, az tegyen le mindent, tagadjon meg mindent, és ne féltse magát, hiszen mindez pont azért történik, hogy a tanítvány, mivel nincs mit veszítenie, hiszen Krisztusban mindent megnyert büszkén tudja kimondani, hogy „Én az övé vagyok!”  Kívánom, hogy tudjunk erre törekedni minden nap! Ámen.