Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya.

Textus: Jn 12,24–26

Kedves Testvéreim!

Istenünk ma reggeli üzenete keresztyén hitünk és ebből fakadó rendeltetésünk alapját hozza most elénk. A földbe vetett búzaszem hasonlata nagyon emberközeli, természetből vett kép.

Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy Jézus nem valami kedélyes történetmesélésbe kezd, mivel a jól ismert „Bizony, bizony mondom nektek” bevezetés már előre jelzi, hogy szavainak rendkívüli súlyt kell, hogy tulajdonítsunk.

Mai igénket megelőzően olvashattunk Jézus jeruzsálemi bevonulásáról, így világos, hogy e mostani szavait már a szenvedéstörténetén belül kell értelmeznünk. Küldetésének célját summázza röviden ezzel a képes beszéddel: azért jött, hogy életet adjon az övéinek.

Hitünk alapjáról van szó, hiszen itt már közvetlenül halálára és feltámadására utal, s az abból fakadó gyümölcsökre. Láthatjuk tehát, hogy a halállal, az önátadással születhet jó, növekedést hozhat, és többet adhat, mint ahogyan azt gondolnánk.

De ettől függetlenül olyan nehéz teljes szívvel a magunkénak vallani, amit ezután mond Jézus: „Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt.”

Talán nem túlzok, ha azt mondom ez keresztyén életünk egyik legnagyobb paradoxona, ugyanakkor legnagyobb ígérete is egyben, mely már itt e földi életünkre is érvényes. A szeretet eredményezhet valami negatívat, a gyűlölet pedig áldást hozhat? Ebben az ellentétpárban már a mi rendeltetésünk gyökerezik.

A szeretet alatt itt most önző vágyaink kiélését kell, hogy értsük. Az élet Isten ajándéka, tehát csak olyan értelemben kell azt gyűlölnünk, amennyiben gátol a Krisztushoz való közeledésben. Ó, mennyi ilyen dolog van mindannyiunk életében, úgy hiszem, tudnánk példákat sorolni, így én most ezt nem teszem.

Ellenben egy kérdést mindenképp szeretnék feltenni: mi, akik Krisztus szolgálatában élünk, erre készülünk, készek vagyunk-e teljesíteni Megváltónk akaratát? Úgy gondolom, nagyon találó egy fiatalon meghalt misszionárius jelmondata, amely így hangzik: „Nem bolond az, aki odaadja azt, amit úgysem tarthat meg, hogy megnyerje azt, amit senki nem vehet el tőle.”

Kedves Testvéreim, magvetésre készülünk, de ahhoz, hogy szolgálatunkat Isten áldása kísérje, előbb nekünk is a búzamaghoz kell hasonlóvá lennünk, ahogyan ebben is példát adott számunkra Krisztusunk.

Persze aztán a szolgálatba bele is fásulhatunk, kiéghetünk, de tudjuk majd felismerni azokban a pillanatokban, hogy mindez nem a szolgálat miatt van. Ez a fáradság az életet szeretetének eredménye, amikor már nem Krisztust szolgáljuk teljes szívből, hanem talán a hírnevet, az emberek jótetszését.

Emlékezzünk e jézusi szavakra azokban a pillanatokban, és próbáljuk meg az ő segítségével orvosolni helyzetünket.

Lebegjen a szemünk előtt, hogy a veszteség páratlan nyereséget tartogat számunkra, hiszen ha szolgálva követjük Urunkat, akkor a jutalmunk az lesz, hogy mellette maradhatunk most és a jövőben, valamint az Atya részesít minket abban a dicsőségben, amelyben Jézust is részeltette feltámadása által.

Fogadott fiai lehetünk ezáltal az Istennek, és ott lehetünk majd, ahol az együlött Fiú van. Így legyen!

Ámen.