Hogyan találkoztam Istennel?

4 éves lehettem, amikor először megtapasztaltam, milyen magányosnak lenni? Nem voltak barátaim, hátrányos helyzetű családban éltem. Az óvoda udvarán mindig egyedül játszottam. Legtöbbször csak ültem az udvaron a fa alatt szeretetre vágyva.

Amikor hazamentem, mindig a veszekedést hallottam. Hiányzott az a szeretetteljes légkör, amire vágytam. Nem ünnepeltük meg a születésnapomat, soha nem járt Mikulás, nem voltak családi ünnepek az otthonunkban. Egy idő után már beletörődtem, hogy egyedül vagyok és senkire nem számíthatok.

Nehéz időszaka volt ez az életemnek. Amikor iskolás lettem, azt hittem, hogy minden megváltozik, de tovább folytatódott a bántások sorozata kiközösítettek, kicsúfoltak, megaláztak. Egyik nap az egyik osztálytársam összetépte a rajzomat és kidobta a kukába, és elkezdett csúfolni.

Azon a napon lett elegem abból, hogy folyton bántanak. Onnantól kezdve, aki csúnyán nézett rám jól megvertem. Az egyik tanító néni, egyszer azt mondta rám: „Jóska egy kiállhatatlan, maga az ördög!”  Nem tudtam mit jelent, de nagyon rosszul esett.

2002 nyarán rokonok felajánlották: mi lenne, ha egy hetet ott töltenék náluk a nyári szünetből? Emlékszem 3 dolgot vittem magammal, egy koszos tornacipőt, egy koala macit, aki akkor a legjobb barátom volt és egy öltözet ruhát. Egy hét alatt annyi szeretetet és figyelmet kaptam tőlük, hogy egy élet is kevés lenne nekik meghálálni.

Amikor visszatértem a szüleimhez tudtam, hogy „Rossz helyre születtem” Sírtam és vissza vágytam abba a szerető családba, amelynek egy rövid ideig a része voltam. Szüleim bele egyeztek abba, hogy egész nyáron a rokonoknál legyek.

2002 szeptemberében újra iskolába mentem és teljesen össze voltam törve azért, mert minden kezdődött elölről. a bántások, a megaláztatás, a kiközösítés. Tudtam nem akarok tovább otthon maradni! Hazamentem és arra kértem a szüleimet, hogy egyezzenek bele abba, hogy Dombrádra költözzem a rokonokhoz, mert én ott boldog vagyok.

Néhány héti tartó folyamatos győzködés után beleegyeztek abba, hogy Dombrádra költözzek és ott járjak iskolába. Így kerültem a Dr. Bereczky Zsigmond Református Általános Iskolába.

2002 október 22.-én léptem be az intézménybe, félelmekkel telve a hófehérre kimosott torna cipőmben, egy fehér Dragon Ballos pólóban, egy sötét kék rövidnadrágban és egy Donald kacsás baseball sapkában.

A gyülekezet lelkipásztora volt az intézmény igazgatója, Ő beszélt nekem Istenről meg Jézusról. Én eleinte csak nevettem rajta, és egyszer az udvaron odaálltam elé és azt mondtam: „Tiszteletes néni, én nem szeretnék templomba menni, mert szerintem ez csak mese és nincs Isten!”

A rokonaim vallásos neveltetése és a hittan órák által egyre közelebb kerültem Istenhez, de igazából a konfirmáció által értettem meg, hogy Dédnagymamám, amikor este imádkozott és volt úgy, hogy én is imádkoztam vele, akkor Istennel beszélgettünk.

A konfirmáció által értettem meg, hogy Isten gondviselése és szeretete által voltam képes végig járni azt az utat, amely mögöttem van. Isten adott mindig annyi erőt, hogy a sok bántás, a megaláztatás, a kiközösítés közepette is tudtam mosolyogni és vállalni a saját keresztem.

Mai napig történnek rossz dolgok velem, amiért sokszor perlekedek Istennel, de végül mindig rá döbbenek arra, hogy Isten oly sokszor próbál a helyes úton vezetni, de én sokszor a saját hangulatom szerint cselekszem és megyek a saját fejem után.

Amikor nem az Istentől rendelt célokat követem, a lelkiismeretem nagy hagy nyugodni és sokszor álmatlanságtól forgolódva imádságban beszélgetek Istennel, hogy segítsen nekem helyre hozni, amit a saját erőmre támaszkodva elrontottam.

Sokszor úgy érzem, hogy játszok az Isten jóindulatával, szeretetével, és Isten kegyelmét hiábavalóvá teszem az életemben. Kezdve azzal, hogy nem a képességeimhez mérten teljesítek sokszor a tanulásra kapott kegyelmi időt a semmit tevéssel töltöm.

Vagy amikor nem készülök egy-egy vizsgára, de mégis azért imádkozom, hogy sikerüljön. Sokszor ezért mélységes bűnbánt van a szívemben így sokszor kerülöm a találkozást Istennel. Vágyik a lelkem az Istennel való találkozásra, de félek nem tudnék neki mit mondani, csak azt „Uram gyarló esendő és bűnös vagyok!” De ezt mind tudja, hisz jól ismer engem.

Sokszor olyan felfoghatatlan öröm járja át a szívem, amikor lehajtott fejjel szégyenteljesen belépek a templomba, aztán egy titokzatos meleg borzongás által Isten magához ölel, mintha azt mondaná: „Bár te sokszor menekülsz előlem, de én találkozni szeretettem volna ma is veled.”

Mindennap valamilyen formában, találkozunk egymással! Ha én nem akarom megszólítani őt, akkor Ő megszólít engem. Istennel van olyan mély kapcsolatom, hogy azt mondhatom, eddig az összes hittel elmondott imám eljutott az Isten fülébe és mindenkor számomra kedvező választ kaptam.

Isten jobban szeret engem, mint azt emberi módon megérdemelném. Sokszor perlekedéssel teli a találkozásunk, de mindig békességgel teljes az, amikor a találkozás végén elválunk egymástól.

Istennel amikor imádságban találkozom, akkor gyakran feszültséggel indulattal van tele a szívem. De meglepő módon a lelki szemeim előtt, mindig egy mosolygó Isten jelenik meg. Amikor reá tekintek akkor nekem is mosolyra húzódik a szám és minden belső kényszer lelki teher egyik pillanatról a másikra köddé válik, amint elkezd örülni a lelkem, hogy van kivel beszélgetnek, Isten azonnal leveszi a vállamról a terheket.

Számomra ilyen az Istennel való találkozás! Sokszor félelmektől, indulatoktól nem mentes, de ugyanakkor megnyugtató és békességgel teljes lelki feltöltődés.

Naményi József
Debreceni Református Hittudományi Egyetem
Teológia-lelkész szakos hallgató