Textus: Jn 9, 24-30

Odahívták tehát másodszor is azt az embert, aki nemrég még vak volt, és ezt mondták neki: Dicsőítsd az Istent: mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös. Ő így válaszolt: Hogy bűnös-e, nem tudom. Egyet tudok: bár vak voltam, most látok. Ekkor megkérdezték tőle: Mit tett veled? Hogyan nyitotta meg a szemedet? Ő így válaszolt: Megmondtam már nektek, de nem hallgattatok rám. Miért akarjátok ismét hallani? Talán ti is a tanítványai akartok lenni?  Megszidták, és ezt mondták: Te vagy az ő tanítványa, mi Mózes tanítványai vagyunk. Mi tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten, de erről azt sem tudjuk, honnan való.

Kezdődik a második felvonás. A farizeusok „a szakértő testület” másodszorra is fogást szeretne találni Jézuson. Odahívják tehát újra azt az embert, aki nem rég még vak volt. Intéznek felé egy felhívást, egy eskütételre, ami komoly elvárás, hogy őszinte legyen: „Dicsőítsd az Istent” – vagy más szóval adj dicsőséget Istennek, ami végső soron nem csak az őszinteséget követeli meg tőle, hanem hogy tartson bűnbánatot és határolja el magát Jézustól.

Isten nevére hivatkozva szolgai engedelmességet követelnek tőle. Józsué ugyanezekkel a szavakkal esketi meg Ákánt, amikor őszinte vallomást akar kicsikarni belőle: „Fiam adj dicsőséget az Úrnak Izráel Istenének! Tégy bűnvallást előtte, és mondd el nekem, hogy mit tettél, ne titkolj el semmit előlem! (Józs 7,19). Ugyanaz az eskü formula, de itt teljesen más célt szolgál.

A magabiztos gőg elvakítja a farizeusokat. Nem ismerik fel, hogy Isten a Tórán túlmenően „új világosságot” ajándékozott a világnak. Azt is észre kell vennünk, hogy a meggyógyított vak mesterien érvel: azzal kezdi, hogy rámutat a farizeusok kijelentésére – „nem tudjátok honnan való” – és rámutat a tények ellenmondására – „és megnyitotta a szemeimet”.

Itt az elmélet csatározik a tényekkel. A tények önmagukról és Jézus nyilvánvaló csodájáról tanúskodnak. Hiszen Jézus személye mindenkit egy döntés elé – krízis elé állít.

Az sem véletlen, hogy János evangéliumában egy résszel korábban azt mondja magáról Jézus, hogy Ő a világ világossága, ahogyan az ötezer ember megvendégelése után azt mondja magáról, hogy Ő az élet kenyere. Van egy kijelentés, hogy ő a világ világossága, amit gyakorlati tett követ, ami a mi esetünkben itt a Siloám tavában meggyógyult ember szemének a megnyílása.

Jézus most is a középpontban van. Mert neki nem a periférián vagy a kispadon van a helye, hanem ő maga a középpont, ahogyan itt is hozzá futnak össze a szálak. Ez az ember azt mondja: „Vak voltam és most már látok” – ez a letagadhatatlan tény, ez az igazság számára.

A vak ember a saját maga egzisztenciájában élte át azt a mélyreható változást, amit a Jézussal való találkozás jelentett. És pont azzal, hogy szilárd állást foglalt az igazság, Jézus mellett – ezzel adott dicsőséget az Istennek. A vak felismerte, hogy Isten van vele, ezért képes rendkívüli tettekre, a reménytelen helyzetben lévő emberek sorosának a megváltoztatására.

Ahogyan a vak felismerte Jézust, ugyanúgy mi is lássuk meg Istent a körülményeinkben. És ha már látjuk, akkor tegyük azt, amit egykor az első keresztyének így fogalmaztak meg: „Lehetetlen dolog, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokról ne tegyünk bizonyságot”.

Úgy ahogyan Péter fogalmazza meg a levelében: „Szenteljétek meg Krisztust szívetekben. Legyetek készek mindenkoron számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet”(1Pét 3,15).  Adja az Úr, hogy így legyen. Ámen.