Gyerekkorom óta imádkoztam hozzá, szinte vakon a felhőkön ülő Istenhez, akinek köszönhetjük ezt a világot, aki viharokat küld, mikor dühös. Igen, villámokat szóró Istennek képzeltem el, már-már Thor-szerűen.

Azt hittem, jól ismerem a világ Urát, de kátésként rá kellett jönnöm, hogy van pár dolog, amiről fogalmam sincs (képzeljétek, mit éreztem teológusként…).

Ez volt az az év, mikor élesebben kezdtem látni mindazt, ami körülvesz és mindazt, ami bennem van, mint felesleges szemét. Rá kellett jönnöm, hogy az, aki én vagyok, nem épp olyan, amilyennek Isten elképzelt.

Változni akartam, jobb emberré válni, többet mosolyogni, szeretetteljesebben élni, de bárhogy is erőlködtem, rá kellett jönnöm, hogy egyedül nem megy, még akkor sem, ha elhittem magamról azt, hogy mindent lehet, csak akarni kell.

Ekkor Isten zörgetett csendesen, én pedig döntöttem mellette, csak épp az nem volt számomra világos, hogy mit vár el tőlem, hogyan lehetnék olyan, mint Ő, vagy legalábbis hasonló. Egy táborban vált számomra világossá, mi a következő lépés.

Nem volt égszakadás, földindulás, nem nevezném találkozásnak, hiszen Isten folyamatosan a tenyerén hordozott, így elég nehéz találkozni valakivel, aki egész életemben ott volt mellettem.

Inkább egy felismerés volt, hogy nem vagyok egyedül, van egy mennyei Atyám, akinek a végtelen szeretete körülvesz, szinte tapintható ott, a hegyen a táborban.

Többé már nem volt kérdés, mit kell tennem, tudtam, hogy ezt a szeretetet valahogy tovább kell adnom, nem tarthatom meg magamnak.

Attól a naptól szeretném úgy jellemezni az életemet, hogy „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”, persze ez nem látszik mindig világosan.

Kovácsműhelyben vagyok (vagy fazekaséban? –  nem tudhatom), formálódom azzá, akivé megálmodott az Atyám, ez pedig sok kalanddal jár, mondanom sem kell, mennyire élvezem! ^_^  

Nagy Bettina
Debreceni Református Hittudományi Egyetem
Teológia-lelkész szakos hallgató