A mai igerészünk fő gondolata a hálaadás. Bár Pál apostol, a levél szerzője, tudomásunk szerint soha nem járt Kolosséban, mégis figyelemmel kíséri a gyülekezet lelki életét, sok mindent tud róluk.

Pál hálát ad Istennek, a kolossébeliek hitéért és szeretetéért, amely a reménységükből táplálkozik. 3 szó amit elég jól ismerünk. Hit, remény, szeretet – és márt ott is van a gondolatunkban a folytatás – és e 3 közül pedig legnagyobb a szeretet.

És hogyan kapcsolódnak egymáshoz? Miért pont ez a három erény jön elénk újra és újra, pedig mások is példaértékűek, mint pl. az alázat, önfeláldozás, tisztesség stb.

Nagyon tanulságos, ha megfigyeljük, hogy a vizsgált három fogalom egyfajta iránnyal, irányultsággal is rendelkezik. A hit a lélek felfelé tekintése Istenre, a szeretet kifelé tekint másokra és a remény előre tekint a jövőre.

Először Pál a kolosséi keresztyének hitéért ad hálát. De nem általánosságban beszél a hitről, hanem az üdvözítő hitről, a Krisztus Jézusba vetett hitről szól.

A Jézus nevének a megszokottól eltérő sorrendje is hordozhat üzenetet: a messiási név van elől, ez külön emlékezteti a hívőket a hitük alapjára, a megváltásra. Egyedül ez a hit az, amely összeköti őket Istennel, „a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjával”.

Ezután Pál hálás Istennek a kolossébeliek szeretetéért is, amelyet a hitükkel egy mondatban említ. Valóban, ez a kettő szorosan összetartozik, annyira, hogy a Gal 5,6-ban Pál úgy beszél a hitről, min ami a „szeretet által munkálkodik”.

A „valamennyi szent iránt” jelző mutatja, hogy a bennük élő szeretet az, amely összekapcsolja őket más keresztyénekkel, testvéri közösséget alkotva.

De összekapcsolja úgy is, mint a tanítványság közös ismertetőjele. Ahogy Jézus mondta az apostoloknak a lábmosás történetében: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Jn 13,35).

Végül pedig a hálaadásával kapcsolatban Pál a reménységről beszél. Itt nem annyira a gyülekezet reménységéről van szó, hanem magáról a reménység tárgyáról, a mennyben elkészített örök életről. Ez az a jövő, melyhez képest a földi hívő élet minden áldása csak ízelítő.

A Róm 8,23-24-ben így ír erről Pál: „De nemcsak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek zsengéjét kapták: mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. Mert üdvösségünk reménységre szól”.

Erről a reménységről az evangéliumból már értesültek a kolossébeliek, ha nem is az apostolon keresztül. De az éppen börtönben lévő Pálnak mekkora öröm lehetett, hogy az egész (akkor ismert) világon hirdetett evangélium munkálkodik az ő életükben is.

Valaha magként hullt a szívükbe, és most gyümölcsöt terem és növekedik. Ezek a dolgok indították Pált hálára, ami nem a gyülekezet érdeme, hanem egyértelműen a gyülekezetben munkálkodó Lélek gyümölcsei.

Ez a gondolat bennünket is felszabadíthat arra, hogy nekünk se kell görcsösen erőltetni a gyümölcstermést, sokkal inkább teret engedni életünkben az evangéliumnak.

A Mindenható Isten segítsen el bennünket is oda, hogy Szentlelkének munkája töltse meg a mi életünket és imádságainkat hálaadással.

Ámen.