Találkoztam Istennel

Hogy őszinte legyek, halvány lila emlékképem sincs arról, hogyan találkoztam Istennel. Emlékszem a nagy ellenkezésre, aztán van egy tátongó űr a fejemben lévő fotóalbumban, és a következő kép már az, amikor Jézus és én jó barátok vagyunk.

Nem emlékszem a találkozásunkra, valahogy úgy észrevétlenül lopakodott be az életembe, és visszanézve talán fel is tudom fedezni emlékezetem megkopott képein a tömérdek ember, helyszín, történés és élmény színkavalkádjában a hátsósorban állni türelmesen, mint aki a sorára vár, hogy végre rá is odafigyeljenek. Csak akkor nekem még nem tűnt fel. 

Nem ismertem Istent, nem néztem a szemébe, nem ráztam vele kezet – egy homályos idegen volt a sok arc között. De Ő ismert engem.

Ő már találkozott velem, mint ahogy mi is találkozunk nap, mint nap ugyanazokkal az ismerős arcokkal a buszon, a boltban, a zebránál, de hogy hol is találkoztunk először ezekkel az ismeretlenül is ismerős emberekkel már nem tudjuk felidézni.

És talán az én esetemben nem is az első találkozás a fontos. Nem is a második, vagy a harmadik – hiszen az elsőhöz hasonlóan ezekre sem emlékszem.

A fontos talán sokkal inkább az, hogy Isten mindig jön, hogy találkozzunk, még akkor is, ha ez csak egy gyors köszönés erejéig tart.

Ő jön, mert találkozni akar velem. És ma már nem a kép hátterében egy folt a tömegben. Ma már valaki, akinek jöttére örömre fordul szemem, és boldogan nyújtom felé kezem.

Pongor Melinda
Debreceni Református Hittudományi Egyetem
Teológia-lelkész szakos hallgató