Textus: Példabeszédek 15, 1-5

A higgadt válasz elhárítja az indulatot, de a bántó beszéd haragot támaszt. A bölcsek nyelve jól alkalmazza a tudást, az ostobák szája meg balgaságot áraszt. Mindenen rajta tartja szemét az Úr, a gonoszakat és a jókat egyaránt figyeli. A szelíd nyelv olyan, mint az élet fája, a romlott pedig összetöri a lelket. A bolond utálja az apai intést, de az okos elfogadja a dorgálást.

Kedves gyülekezet!

A felolvasott bibliai veresek alapján érezhetnénk úgy, mintha Isten egy kissé a fejünkre koppint, és észhez szeretne téríteni. Én így éreztem. Az igeszakasz első verse alapján pedig feltehetnénk a kérdést is: Hogyan kell viselkednie a keresztyén embernek egy felfokozott érzelmi helyzetben? Amikor nem mi tettük meg a nyitó lépést, de nekünk mégis választ kell adnunk.

Milyen választ adjunk? Két lehetőségünk van: vagy ellenlépést teszünk, amely olaj lesz a tűzre, vagy higgadtan válaszolunk, amely víz a tomboló lángokra. Hadd, hozzak erre egy mindenki által jól ismert bibliai példát.

Amikor Salamon fiához, Roboámhoz odamegy Jeroboám Izráel egész gyülekezetével együtt, és arra kérik, hogy könnyítsen az apja által rájuk rakott nehéz igán, Roboám válasza három nap múlva a következő: „Apám ostorral tanított fegyelemre benneteket, én pedig szeges korbáccsal foglak megtanítani.” Egyszerű, de kemény szavak, amely egy ország kettészakadásához vezettek.

Megéri e számunkra a magunk igazát keresni, vagy jobb emlékezni a megbékélésre? Mert ha a haragot és a bántást a szavainkkal növeljük, akkor lehet, hogy híjával vagyunk a szeretetnek. Mert a szeretet a felebarát javát keresi, az önzés önös érdekekre tekint.

Sőt, Pál apostol a korinthusi gyülekezethez írt levelében azt írja, hogy mivel viszálykodás van közöttetek, még testiek vagytok. Akkor még kiskorúak vagytok, és tejjel táplálkoztok. Senki nem szeret egy vitában sem alul maradni, de jobb inkább veszíteni, mintsem évtizedekig háborúskodni, haragot vetni, majd pedig gyűlöletet aratni belőle. Mert amiben tegnap még késhegyig vitáztunk, arról lehet, hogy ma kiderül, hogy nincs semmi jelentősége.

„Szavak, csodálatos szavak. Békítenek, lázítanak…” Kezdi Juhász Gyula egyik versét. Majd így fejezi be: „Ölnek és feltámasztanak: szavak, csodálatos szavak.” A költő gyönyörűen fogalmazza meg, mi mindenre képesek a szavak, amelyeket nap, mint nap használunk. Ő is tudja, hogy szavainkban nagy erő van, amely tud ölni és eleveníteni, áldani és átkozni, dicsérni és szégyeníteni.

Az igére hivatkozva pedig feltehetjük magunkban, és magunknak a kérdéseket: Jobb e bántó szavakkal haragot gerjeszteni, mint higgadtan válaszolni. Jobb e szelíden szólni, mint romlott beszéddel lelkeket összetörni? Jobb e haragban, konfliktusban élni, mint megbékélni?

Bizonyára mindannyian egyértelműen tudjuk a választ is. Emberek vagyunk, és akarva, akaratlanul is elesünk. Akarva és akaratlanul bántunk meg másokat, legyen azok akár hozzánk közel, akár távol álló emberek. Az 5. vers így szól: „A bolond utálja az apai intést, de az okos elfogadja a dorgálást.” Az eredeti szövegben, ahol most az intés szerepel, a helyreigazítás szó van.

Nem mindig jó érzés, ha intenek bennünket. Nem könnyű megalázkodni, levetni a magunk büszkeségét, és azt mondani, bocsánat. Nem könnyű elfogadni, ha Isten helyre akarja állítani az életünket, bennünket úgy, mint egy intő apa. Mi ezek ellenére erre kérjük az Urat, és így növekedjünk őbenne. Ámen