Nem emlékszek az első találkozásunkra, de azt biztosan tudom, hogy csodálatos élmény lehetett. Édesanyám pocakjában voltam, mikor lelkésszé szentelték, ez volt az „első találkozás” ami egész életemet végig kísérte és valahogy mindig Isten gyermekének éreztem magam emiatt.

Mint egy igazi kamasz, hiába laktam Isten házában, hiába volt Ő szerető szülő, én magamra zártam a szobám ajtaját és nem akartam se kijönni onnan, se Őt beengedni. Ő viszont kitartó volt, és tudta, hogy egyszer csak felnövök és végre újra szóba állok vele.

Hosszú idő után újra, a gimi végén találkoztam vele, szokás szerint, én mentem volna a saját útamon… Akkor végre beengedtem a szobámba és hosszasan beszélgettünk. Ezek a beszélgetések egyre mélyebbek lettek, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz.

Beengedtem az életembe, beavattam minden titkomba, és Ő lett a legjobb barátom. Mint minden barátságban, a miénkben is vannak idők, mikor nem találkozunk, és nem azért mert Ő nem keres én nem keresem… és mikor újra találkozunk mindig egyre jobb lesz a találkozás, mint mikor azt érzed, hogy egy rég nem látott baráttal ugyanott folytatjátok, ahol azelőtt abbahagytátok. Ilyenkor egyre csak azt a kérdést teszem fel magamnak, de hát miért nem akarom, hogy minden nap minden percben találkozzunk?

A legszebb találkozásaink akkor vannak, mikor nem is számítok rá, találkozok vele a természet csodáiban, egy barátban, egy sikeres vizsgában, vagy akár sikertelenben, az élet pozitív és negatív történéseiben.

Szeretném megosztani a legutóbbi csodálatos találkozásom Istennel. Nagyon nem úgy alakultak a dolgaim az életeben, hogy abban lehetett volna bármi pozitívat találni.

Gyerekkori szokásomhoz híven már majdnem bezártam magam mögött az ajtót, hogy ne „zavarjon”, mikor egy dalban (https://www.youtube.com/watch?v=82b0Tiy0ykk) találkoztam Istennel és azzal a rengeteg erővel, amit nekem hozott ajándékba, óriási szeretettel.

Szabó Angéla Magdolna
Debreceni Református Hittudományi Egyetem
Teológia-lelkész szakos hallgató